Gabriel Marcel: A véleménytől a hitig című művének összegző bemutatása

Bevezetésként...

Ebben az írásban a perszonalista filozófiai irányzatnak az egyik legismertebb képviselőjével, Gabriel Marcellel foglalkozom. Tudom, hogy sokan inkább a keresztény egzisztencializmushoz sorolják őt, mégis művei alapján a perszonalista cím is megilleti.[1]

Az alábbiakban elsőként egy összefoglalást adok erről, a személyt a központjába állító filozófiai irányzatról. Ezután Marcel életéről és munkásságáról írok, majd "A véleménytől a hitig"című írását kívánom bemutatni. Zárásként egy rövid összegzést teszek.

A perszonalizmusról

A perszonalizmus a latin "persona" (személy) szóból ered, és a személyt középpontba állító filozófiai és teológiai irányzatot jelöli .

"Az egzisztencializmushoz hasonlóan, a perszonalizmus kialakulását is az emberi élet megpróbáltatásainak, veszélyeztetésének a tapasztalata alakította ki. A perszonalizmus nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nem rendszer s nem politikai mozgalom, hanem perspektívát nyújtó emberszemlélet az abból eredő követelmény tudatosítására és igazolására." [2]

A perszonalizmus egységes képet kíván nyújtani az emberről. Nem csupán mint indivídumot, hanem mint másokkal kapcsolatban élő társas lényt vizsgálja. Világszemlélete pozitív, mert az embert úgy értékeli, mint aki a személyes kapcsolatai által fejlődni képes.

A filozófiában tágabb értelemben azok az ókori gondolkodók is ehhez az irányzathoz sorolhatók, akik kiálltak az ember jogai mellett. Később Szent Ágoston emeli ki az emberi személy értékét (szeretni és dönteni tudó lény az ember). Az újkori irányzatok az én-te kapcsolat kiemelésével gazdagították ezt a rendszert: kinyílni a másik ember felé (vagy az abszolút Te felé).

"A szűkebb értelemben vett képviselői Maurice Blondel, Gabriel Marcel, Romano Guardini. A perszonalizmus középpontjában az én-te viszony vagy a párbeszédes egzisztencia áll, ami ezeknél a gondolkodóknál nemcsak ember és ember, hanem Isten és ember közti kapcsolatot is jelent." [3]

Marcel élete és munkássága

1889. december 7-én született Párizsban. Apja agnosztikus, anyja zsidó vallású volt. A vézna, érzékeny, beteges természetű fiú négy éves korában elveszítette édesanyját. Ez az élmény egész életét meghatározta. Vallási ismereteit olvasmányaiból merítette. A Sorbonne-on tanult, majd 1910-től miatt filozófiát tanított. Az első világháború idején a Vöröskeresztnél teljesített szolgálatot (itt találkozott a Rossz misztériumával). A háború után házasságot kötött egy vallásos protestáns család lányával.

Addigi élettapasztalatai, filozófiai tanulmányai és Mauriac neki írt levele döntő lépésre késztette: 1929. március 2-án felvette a keresztséget. Így emlékszik vissza Marcel: "Mauriac úgy jelent meg előttem, mint Isten képviselője. Isten szólt hozzám általa. Mindjárt arra gondoltam: miért is lenne jogom ahhoz, hogy a kereszténységen kívül maradjak. E döntő pillanatban éreztem, hogy el kell köteleznem magam... S a katolicizmust kellett választanom."[4] A keresztséget és az első áldozást követően mély béke szállta meg.

Marcel drámaíróként és zeneszerzőként is működött, műveinek felét drámái teszik ki. Színházi sikert nem ért el. Számos kritikát is írt, több díjjal tüntették ki. Párizsban halt meg 1973. október 8-án.

Új filozófiai rendszert nem dolgozott ki. Fiatalkori bölcseletében az idealizmussal küzd, a racionalizmust bírálja. Istent a hit révén állítja (nem az értelem által). Későbbi írásaiban az emberi közösségen át lel rá az abszolút Jelenlétre.

Számára az én és a valóság kapcsolata nem "probléma" többé, hanem "misztérium" (a problémába beleütközünk, a misztériumnak el vagyunk kötelezve). A katolikus hitre tért Marcel tapogatódzva kidolgozza a lét misztériumáról szóló bölcseletét, hogy azután kijelölje - a hűség, a reménység és a szeretet fenomenológiáján keresztül - az Istenhez, a legfőbb Te -hez vezető ösvényeket.

"A véleménytől a hitig"

Mivel Marcel felnőttkorában tért meg, mindig is foglalkoztatta az a probléma, amelyet a társadalomban a hívők és a nem hívők együttélése jelent. Kereszténnyé válása után is kötődött a nem hívőkhöz, másoknál jobban megértette az ő ellenvetéseiket. Tanulmányozni kezdte a hit és a hitetlenség együttlétét, egy azon lélek mélyén. ,,Ha létezik kötelező feladat, a hívő számára, akkor az mindannak felismerése, ami hitetlenség csak lakozik benne."[5] Megfigyelte önmagában és másokban, hogy bizonyos külső problémák hatására, úgy érzik a keresztény emberek, hogy elveszett a hitük. Nem tapasztalják már úgy -mint kezdetben- az Isten jelenlétét. Egy barátjával történt beszélgetés után, ráébredt arra, hogy annyira tudta csak felismerni barátjában a hitet, amennyire önmagában is megvolt. Ez a tapasztalat megnyugtatta, de megmaradt benne a vélemény és a hit közötti szakadék tudata.

A modern gondolkodás, gyakran összekeveri a hitet és a véleményt. Sokszor véleménynek tűnik olyasvalaki számára a hit, aki azt nem éli. A másik szempontjából nézve a hitemet én is véleménynek mondom. Ezáltal egy kettősség jön létre: "Úgy, ahogyan megélem a hitemet, valójában egyáltalán nem vélemény; viszont amikor a magam számára megjelenítem, az azt megjelenítő, de meg nem élő ember nézőpontjával azonosulok. Elidegenedik tőlem a hitem -és ennyiben érthetetlenné válok önmagam előtt." [6]

Mit is jelent egy vélemény? Véleményünk igazán csak olyasvalamiről lehet, amit nem ismerünk. Mert például egy olyan emberről, akit jól ismerünk, igazán nincs véleményünk. Véleményt csak bizonyos távolságból alakíthatunk ki, mert távoli perspektívát feltételez.

A vélemény struktúrája lényegénél fogva ingatag, mert mindig a benyomás és a kijelentés között ingadozik. A véleménynek az ismertető jegye megfelel egy tagmondatnak: "én úgy vélem, hogy..." A vélemény egy olyan kijelentés, amely a valóságra vonatkozik, de a gyökere rejtve marad. A filozófia feladata a kijelentés gyökerének a feltárása. Egy olyan vélemény, amely nem tartható fenn (más előtt, vagy akár önmagam előtt), valójában nem is vélemény.

Általános értelemben a vélemény az állítássá válás felé tart, amelyet az "úgy látszik, hogy" kijelentés jelez. Sokszor egyes népcsoportokról mondunk véleményeket, olyanokról, akikkel előzetes negatív tapasztalataink vannak. Például: minden cigány lop. Ha utánajárnánk ennek a véleménynek mi a valóságtartalma, elborzadnánk. Egy benyomásomat véleményre cseréltem, amely ezután egyre erősödni fog. Ami ezt a nézetet erősíti, azt önmagába fogadja, ami gyengítené, azt figyelmen kívül hagyja. A legtöbb esetben nem is "én" állítom ezt a kijelentést, hanem máshonnan veszem át: hiszen "mindenki tudja, hogy a cigányok lopnak". Gyakran a vélemény egy illúzióra épül, ezért elfogadhatatlan, meghaladja a vélemény síkját. "Valójában arra volna szükségünk, hogy magunkból kiindulva megvizsgáljuk: mindabban, amit véleményünknek nevezünk, milyen része lehet saját személyes érdekünknek, vagy ilyen-olyan érzelmi elfogultságnak egyesek irányában, vagy másokkal szemben." [7]

Ezután Marcel az ateisták "én azt állítom, hogy" Isten nem létezik, kijelentését vizsgálja. Ez a vélemény magában foglal egy tapasztalatot is, amely azt mutatja az ateista számára, hogy nincs Isten. Gyakran azt is mondják, hogy ha Isten létezne, nem történtek volna meg bizonyos dolgok. Például: Ha volna Isten, nem vesztettem volna el a munkahelyemet. Itt egy paradoxonra bukkanunk: Egyrészt kijelenti az ateista, hogy semmilyen istentapasztalata nincs, másrészt azt feltételezi, hogy Isten nem csak hogy létezik, hanem még a viselkedésmódját is meghatározza (gondoskodó). Tehát egy bizonyos istenfogalomra támaszkodik az istentagadó. Itt megmutatkozik a vélemény sajátos ismertető jegye: mivel érzelmileg motivált az ateista, ezért a szó szoros értelmében nem is nevezhető véleménynek a kijelentése. Egymást kölcsönösen kizárja az elkötelezettség és a vélemény. Tehát a világról csak annyiban mondhatnék véleményt, amennyiben ki tudnám magamat szakítani belőle. Az ateizmus gyakran egy követelésen, vagyis egy bizonyos akaraton alapszik.

Beszélhetünk-e a meggyőződésről, mint egy közbülső láncszemről, a vélemény és a hit között? A meggyőződés alapvetően a múltra vonatkozik, ha a jövőre alkalmazzuk, akkor az egy múltnak tekintett jövő. Marcel szerint ez a megfigyelés alkalmazható a vallásos vagy a politikai meggyőződésre is. Ha valaki a jobb oldali meggyőződését hangoztatja, az azt mondja, hogy ez a meggyőződés végérvényes jelleggel bír számára. Állítása afelé tart, hogy ítéletté alakuljon át. Ettől fogva a kijelentésének változatlanságát tételezi fel. Majd egészen odáig jut el az állításban, hogy a jobb oldali eszmét mindvégig a legértelmesebb, legmegfelelőbb politikai nézetnek tartja majd. Itt egy irracionális átmenetet vehetünk észre: a végérvényes szó a kívánság, az óhaj szintjére viszi át a kijelentést. Minden embert naponta érik bizonyos benyomások, gyakran kénytelen engedni egyes hatásoknak. Mivel nem tudom mi ér majd holnap, ezért azt sem tudom, hogyan fogok érezni, mit fogok kívánni. Tehát, a meggyőződésem nem lehet megingathatatlan.

"A következőket jelenthetem ki joggal: figyelembe véve a jelenlegi álláspontomat kialakító konstellációt, és az általam ismert aktuális események együttesét, hajlok rá, hogy úgy gondoljam... Egyébként tartózkodnom kell attól, hogy kijelentsem e konstelláció állandóságát."[8]

A hitet is beszennyezi ez a relativizmus? A valaminek, vagy valakinek való hit aktusát a "hitel" ideálja jól megvilágítja: hitelre méltónak találni valakit -ez a hit legbelső magva. Nem vagyok különválasztható attól, amit rendelkezésre bocsátok, ami hitelt adok. Ebben a hitelben én magam is benne vagyok. Ehhez szükséges egy másik személy, mert csak egy személyes "te"-ben bízhatunk, aki nem hagy cserben, aki teljesen betölti majd a várakozásomat. Ha cserben hagy az a lény, akibe a bizalmamat vetettem, akkor köztünk kialakult kötődés miatt, az ő kudarca engem is érint. Az ő vesztesége az én veszteségemmé is vált. Miért is csalódtam? Mert a másikba vetett bizalmam feltételes jellegű volt: Ő nem azt tette pontosan, amit én elképzeltem. Kialakítottam róla egy elképzelést, amely most összedőlt. "De nem világos-e korábbi észrevételeim függvényében, hogy a hitnek ez a sebezhetősége ahhoz kapcsolódik, ami benne a véleményből megmaradt?" [9]

Két határesettel találkozunk: Egy teremtmény részéről létezhet feltétlen szeretet egy másik személy irányában (ez a hitel kikezdhetetlen). A másik határeset maga a hit, amely egy valóságos és értelmes feltétlenség (az abszolút Te feltétlensége).

Zárásként

Gabriel Marcel amikor a lét értelmére vonatkozó kérdésről gondolkodik, akkor meg akarja menteni az embert saját filozófiai öngyilkosságától. Kimondja, hogy nem nekünk kell megadnunk a kérdésre a feleletet, mert az nem a mi dolgunk. Úgy gondolja, hogy akkor tudunk a valóságról hitelesen beszélni, azt felmutatni, ha tudjuk és érezzük, hogy szeretve vagyunk és mi is viszontszeretünk. E nélkül minden hiábavalóság. Szerinte a személyes szeretetre kell építeni.[10]

1964-ben megkapta a német könyvkiadók Béke-díját, amelyet Carlo Schmidt professzor adott át. Zárásként az ő Laudatio-jából idézek: Az emberek "csak akkor találják meg önmagukat, ha állandóan mások felé közelednek... Gabriel Marcel megmutatta nekünk ennek az útját, a saját útját, amely az önmagával és a világgal való kiengesztelődéshez vezetett."[11]

Listár István teológus, mentálhigiénés szakember

[1] Vö. Magyar katolikus lexikon X. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János, Szent István Társulat, Budapest, 2005, 846.

[2] Kecskés Pál: A bölcselet története, Esztergom, 1981,

[3] Magyar katolikus lexikon X. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János, Szent István Társulat, Budapest, 2005, 846.

[4] Szabó Ferenc: A rejtett Isten útjain, Róma, 1980, 232.

[5] Marcel, Gabriel: A misztérium bölcselete. Válogatott írások, Vigilia, Budapest, 2007, 93.

[6] Marcel, Gabriel: A misztérium bölcselete. Válogatott írások, Vigilia, Budapest, 2007, 95.

[7] Marcel, Gabriel: A misztérium bölcselete. Válogatott írások, Vigilia, Budapest, 2007, 100.

[8] Marcel, Gabriel: A misztérium bölcselete. Válogatott írások, Vigilia, Budapest, 2007, 108.

[9] Marcel, Gabriel: A misztérium bölcselete. Válogatott írások, Vigilia, Budapest, 2007, 112.

[10] Vö. Fila Béla - Lázár Kovács Ákos: A Lét értelmére vonatkozó kérdés. In. Útjaidon. Ünnepi kötet Jelenits István 70. születésnapjára; szerk. Bazsányi Sándor, Magyar Piarista Rendtartomány, PPKE BTK, Új Ember Kiadó, Budapest, 2002, 493.

[11] Szabó Ferenc: A rejtett Isten útjain, Róma, 1980, 246. atsz...